Az úgy volt, kedves tiltakozó, hogy nekem volt egy normális családom. Apu, anyu, hugi, én. Nem éltünk rosszul. Olyan sehogyse, vagyis magyarul, léteztünk, semmink nem volt, de nem nyomorogtunk. Még boldogok is voltunk. Ami azért nagy dolog néha Magyarországon.
Ekkor telepedett nyakunkra Klárika néni, a férfiasan kinéző tanító kisasszony. Először csak kellemetlenkedett. Próbálta gusztustalanná tenni viszonyomat iskolatársnőimmel. Nem azt akarta, hogy én utáljam meg őket, hanem, hogy ők engem, hogy kergessenek meg, hogy üvöltve sírjak, amíg élek. Fiú voltam, az bűn, leszbó nem nézheti tétlenül, jöhet a leszámolás.
Jött.
Először úgy rendezte a konyhánkban a forró teát, hogy mikor oldalra akartam húzni forrás után a gáztűzhelyről a fazekat, az egész a lábamra ömlött. Egyetlen darabban jött le a húsról a bőr. Klárika néni fenemód élvezte. Szinte bugyogott, ahogy jött segíteni, hűteni a hülye, meleg tojásfehérjével. Semmi gond, túléltem, két hónap görbebot, aztán, mintha mi sem történt volna.
De utána néhány évvel nényjének kellett szólítanom, és ha nem tettem volna, aput feljelentette volna valami akármi miatt, amit csak ő ismert, és vége, utcára került volna az egész család. Családtaggá vált. Anyut akarta. Nagyon tetszett neki. Aput és engem, a két férfit mocskolt, feljelentett, lebuzizott, el akart takarítani. Végül engem elüldöztetett, aput kirúgatta a mukahelyéről, családunkat elüldöztette a faluból, éppen csak börtönbe ne juttatott bennünket.
Aztán egy napon Istenke megelégelte. Neki is van egy határ, ami fölött már suhintania kell. Meghalt a leszbó nemzet harcosa. Halva találták lakásában, vérrel teli vödörrel lábai között, szabályosan vérbefagyva. Pedig majdnem sikerült neki. Padlón voltunk. De Isten nem ver bottal. A leszbókat nem szereti. Agyonveri. Ezért még ma is élek. Ő viszont nem. Jaj, de sajnálom
Szerző: CTG.
